A FEHÉRÍTŐSZEREK NINCS KEGYELEM Téma: Egyéb kategória

Fehérítés, tisztítás, fertőtlenítés – régi vágyai ezek az emberiségnek együtt és külön-külön is. Sokféle dologgal próbálkoztak eleink – agyagfélék, hamuzsír (lúgtartalmú fahamu), szóda, de még vizelet is szóba jöhetett -, nem mondjuk, hogy ezek valamennyien hiábavaló eljárások lettek volna, de azért praktikusnak vagy hatékonynak semmiképpen nem nevezhetők. A 17. században azután a textiliparnak sürgősen szüksége volt valami használható fehérítőszerre – és az akkortájt rohamléptekkel fejlődő kémia szállította is a megoldást. Berthollet, a zseniális francia vegyész jött rá először (még 1785-ben!), hogy a nem sokkal korábban felfedezett (a sósav oxidációjával előállított) klórgáz már magában is erős fehérítőszer, de még hatékonyabb szert nyerünk, ha előbb lúgoldatba vezetjük.

Természetesen csak némi késéssel, a vegyületek pontos összetételének tisztázása nyomán derült ki, hogy a fehérítésért felelős ágens a bomlékony hipoklorit-anion (ClO-) – de addigra már széleskörűen használtak fehérítőanyagokat, kezdetben jórészt klór és mész reakciójából keletkező klórmeszet. Emlékezzünk csak: egykoron a mi Semmelweis Ignácunk próbálta rávenni kollégáit arra, hogy boncolás és szülés között esetleg mossanak kezet klórmeszes vízzel, de mint tudjuk, merész ötlete nem aratott azonnali sikert.

A hipokloritoldatok háztartási használata a múlt század közepére terjedt el – a legtöbb ilyen szer (mint a mifelénk Hypo néven forgalmazott oldat) jórészt nátrium-hipokloritot (NaOCl) tartalmaz, amelynek előállításához elég sós vizet elektrolizálni, s engedni, hogy az anódnál keletkező klórgáz reagálhasson a katód körül feldúsuló nátrium-hidroxid-oldattal. Az előállítás körülményei egy dolgot biztossá tesznek: minden hipoklorit-tartalmú fehérítő- és fertőtlenítőszer tartalmaz némi lúgot (kb. olyan 2 százalékot), annál is inkább, mivel, mint látni fogjuk, a hipoklorit-anion csak lúgos közegben stabilis, ott is csak ideig-óráig – de hát éppen ezért szeretjük. Ezenkívül, már az előállítási procedúra miatt is, némi oldott klórgáz is van benne, ami kiöntésnél óhatatlanul felszabadul, s oly utánozhatatlan odőrt biztosít minden hipószerű oldatnak. Ezt a szagot persze lehet maszkírozni, ne adj isten, a tisztítóhatást is növelni – így készülnek az egyszerű, lúg + hipoklorit összetételű nyers hipó illatosított, dizájnolt, áramvonalasított konkurensei. Ezek azok, melyek „minden ismert kórokozót megölnek”, ám ha ránézünk a flakonra, s megtekintjük az összetételt, rájöhetünk, hogy a hatóanyag ebben is a jó öreg, lúgos hipokloritoldat (ha rácsöppen, kezünket éppoly síkosnak érezzük, mint más lúgok esetén).
Sokan hiszik úgy, hogy a hipó fehérítő és fertőtlenítő hatásáért a klór a felelős – az esetek nagyobb részében tévesen. Valójában arról van szó, hogy a hipokloritok rendkívül bomlékonyak és a klorátok (klór-oxigén vegyületek) közül ezek a legerősebb oxidálószerek. A hipokloritok ugyanis magukban állva, pl. mikor bennük ázik egy foltos lepedő, önbomlást szenvednek el, s eközben átmeneti termékként atomos (naszcensz) oxigén keletkezik, ami durván oxidál. Éppúgy elroncsolja a színhatásért felelős koloritokat, mint a szép, színes koszfoltokban lévő festékanyagokat, ráadásként még a baktériumokat is megöli, ami egy ilyen agresszív oxidatív anyag esetében nem oly meglepő. Annál megdöbbentőbb, hogy múlt héten tudományos szenzációként tálalta számos orgánum, hogy amerikai kutatók végre „tisztázták” a baktericid hatású hipokloritok hatásmechanizmusát. Ezek szerint a baktériumok bizonyos fehérjéit csapja ki a hipó – először azokat a speciális protektorokat, amelyek más, létfontosságúbb fehérjéket védenek a hősokktól és a brutális oxidációtól. Ennek nyomán feltételezik, hogy a szervezetünk is termel némi hipokloritot válaszként a bakteriális fertőzésekre – kár, hogy ez nemcsak az idegen ágenseket pusztítja el, de a hasznos sejteket is károsítja.

A túlzásba vitt hipó persze háztartási szinten is gondokat okozhat – közismert, hogy a túláztatott ruhából, lepedőből ugyan (látszólag!) eltűnik a folt, de egyben az alapszövet (általában cellulóz) is károsodik, s pl. a fehérnemű csúnyán megsárgul. Ugyanitt kell elmondani, hogy a hipokloritoldat ugyan fertőtlenít és fehérít, de a korábbi elszíneződést okozó foltot nem tünteti el – tisztítószerként a hagyományos Hypo csak korlátozottan alkalmazható (ezt küszöbölnék ki az újabb keletű konkurensek, melyek már tisztító hatású vegyületeket is tartalmaznak). A türelmetlen, ám alapos háziasszony persze ritkán elégszik meg a puszta optikai tuninggal, szeretné, ha az a vízkőfolt tényleg eltűnne, s nem csupán kifehéredne – ilyenkor jön a kombinált sósavas-hipós kezelés. Márpedig ez módfelett veszélyes, s ebből származik a hipoklorit eredetű háztartási balesetek túlnyomó része. Sósav hatására ugyanis a hipokloritoldatból klórgáz szabadul fel, ami ugyan szintén jól fehérít, és a baktériumokat is megöli, ám hatását már nem a perem alatt, hanem a légútjainkban fejti ki. Az sem igazán jó, ha nitrogéntartalmú szerves anyagok (ételmaradék) vagy ammónia (vizelet) érintkezik hipoklorittal, ennek eredményeként klóramin, illetve klóraminfélék keletkeznek, amelyek nemcsak a szemet és a tüdőt irritálják, de ráadásul mérgezőek, sőt huzamos belégzés esetén rákkeltő hatásúak. Hipokloritok használatakor legyünk óvatosak, lehetőleg használjunk gumikesztyűt, ügyeljünk rá, hogy bőrre, pláne nyálkahártyára, de leginkább szemünkbe ne kerüljön belőle – ilyenkor leginkább a bő vizes lemosás, s mindenekelőtt a gyors orvosi segítség mentheti meg a látásunkat.