Makarónievők - avagy a tészta kultusza

Makarónievők - avagy a tészta kultusza
A pasta elmaradhatatlan eledel, de mindennap más szósz kerül rá...

A cikk forrása

Megkóstoltam Itáliát Megkóstoltam Itáliát
(Palatinus Kiadó)
A könyv egyfajta gasztronómiai utazás időben és térben. Az élvezetes stílusban megírt útibeszámoló persze távolról sem csupán az ételről s italról szól. Szépek, líraiak a tájleírások, hitelesek a kibontakozó...
Bővebben...

Egy olaszt ritkán lehet jobban megsérteni annál, mint ha makarónievőnek bélyegezzük. Lenéző, becsmérlő megjegyzésnek veszi, pedig a jelző pontos megfigyelésen alapszik. Tudniillik azon, hogy nem múlhat el nap, hogy az olasz ember tányérjára makaróni ne kerüljön. Ha mégis, is csak azért, mert a makarónit spagetti fettucine (hosszúmetélt), tagliolini (keskeny metélt tészta), tagliatelle (széles tészta), bucatini (csőtészta), penne (rövid csőtészta, amolyan tollszártészta), rigatoni (rövid, vastag, rovátkolt makaróni), fusilli (csigatészta), cannolicchi (rövid csőtészta), esetleg lasagne, ravioli vagy tortellini azaz töltött tészták helyettesítik. De hogy az első fogásnak tésztának kell lennie, az mindennél természetesebb.

A múlt

Az olasz konyhaművészet rendkívül gazdag változatban állítja elő termékeit, de amikor erről a fogásról beszélünk, akkor a pasta asciutta, a manapság már fogalommá lett pastasciutta, azaz a főtt tészta a királynő. Az olasz konyhát - a pizza mellett - kétségtelenül a főtt tészta tette világhírűvé, ami nemcsak ízével, de tápértékéivel is hódít. Hogy mi a titka ennek a terméknek? Minden misztérium az acélos búzából készült lisztben rejlik, amelyet viszont csak a XVIII. században hoztak be Nyugat-Európába. Előzőleg egyszerű búzalisztet használtak tésztakészítésre, amit vízzel és tengeri sóval kevertek össze.

De hogy volt-e előzmény, arról erősen megoszlanak a vélemények. A konyha szigorú dogmatikusai ugyanis vitatják a pastasciutta római eredetét. Szerintük a tésztafélék a XIX. század találmányai. Ők is a Porta Pián ütött résen jutottak be a pápai székvárosba, akárcsak Garibaldi vörösingesei. Mellesleg ha szénhidrát szempontjából osztjuk fel az „olasz csizmát", akkor Velence tartománya polenta (puliszka)-vidék, a Pó folyótól északra a rizs uralkodik, délre pedig a pastasciutta hódított meg minden tányért. Igaz, nem mindenütt készítik egyformán jól. Bolognában például - hála a tápláló mártásoknak és raguknak - illatozik, mint a virág, Firenzének viszont e téren szegényes a fantáziája. Ha valamiben, hát a pastasciuttának színt s jelleget adó sughi - a mártások - változatosságában Rómát okvetlenül megilleti a fővárosi rang. Esetleg az előbb említett Bologna tud vele lépést tartani. Bosszantja is a dolog a nápolyiakat, akiknek egykor saját királyuk volt. Alighanem joggal bizonygatják, hogy az első száraztésztaféléket ott készítették 1800 körül, hiszen a vulkáni tufa barlangjai mindenkor egyenletes hőmérsékletükkel rendkívül alkalmatosak voltak a szárítás műveletéhez. Nápoly emellett ahhoz is ragaszkodik, hogy a sugók melanzaná-val azaz padlizsánnal, kagylókkal és halakkal a legízletesebbek. Mivel a régi rómaiak óta tudjuk, hogy de gustibus - az ízlésekről - nincs helye a vitának, hagyjuk mi is ennyiben a dolgot.

Tekintsük tehát eldöntöttnek, hogy a pastasciutta kurta másfél évszázada létezik még ha maguk az olaszok csodálkoznak is ezen a legjobban. Kérdezik is: nem ugyanolyan ősrégi, mint a kenyér? S vajon mit ettek az elődök, ha nem volt száraztészta? Hát kenyeret. Persze ősrégi kenyeret, amelynek sütését talán már Ádám is gyakorolta a Paradicsomban. Hacsak meg nem várta vele Évát. Akinek viszont az alma jobban ízlett...

A klasszikus ókor szakácsai elsődlegesen arra törekedtek, hogy a kenyérhez minél pompásabb mártásokat és leveket tálaljanak fel: igen, azokat, amelyek közül Apicius százharmincnyolcat - nyilván csak egy elenyésző részt - jegyzett fel. Száraz kenyér... Jó ha van, de még jobb, ha van mit rákenni, vagy hozzá harapni. Nos, a misera plebs contribuens, a szegény adófizető nép konyháján ha más nem akadt, akkor ecetbe és olajba mártogatta a kenyeret, és ha még ínyencebb falatokra vágyott, hát szétnyomkodott egy tálban néhány babérlevelet, rutát, egy kis borsikafüvet mindenféle egyéb fűszert, talán még egy borsszemet is, amely a világ végéről érkezvén lepottyant egy patrícius asztaláról. Az egyszerű emberek megtanulták - a szükség leleményes tanítómester-, hogyan kell egészen kevéske húsból némi borral, olajjal, ecettel, néhány fűszer segítségével mártást (succus) készíteni. A sugók terén pedig időszámításunk kezdete óta csupán a perui paradicsom megjelenése hozott némi változást.

A nápolyiak, akik a mártáskészítéshez inkább halat meg kagylót használnak, régi hagyomány folytatói. A cézárok korában az Apicius által gyakran emlegetett garum is ott állt az asztalon. A re coquinaria, a konyha királya még azt is meghatározta pontosan, hogy a garum hígabb vagy csípősebb - hydrogarum vagy oxigarum - volt-e. Nem kétséges, hogy Apicius mester halmártást emleget, de a régészek beismerték: képtelenek a recept rekonstruálására.

A titok nyitjára csak 1960-ban derült fény, amikor a herculaneumi ásatásokból előkerült egy fiarum feliratú edény. A híres nápolyi Akvárium tudósai ekkor könnyűszerrel megállapították, hogy az edényben rejlő szálkák és fejrészek heringek és lazacok maradványai. Íme a magyarázat arra, miért is hatolt Julius Caesar egészen a Rajna torkolatáig és Britanniáig.

Az, hogy a lisztből készült ételt többféle mártással lehet feltálalni, ősi ötlet. Új értelmet a XVIII. század végén kap, amikor az első finomlisztszitákat gyártják, és nagyobb mennyiségben sütnek fehér kenyeret. (Napóleon serege volt az első a világon, ahol fehér kenyér volt a katonák porciója.) Mármost azt, hogy Nápolyban Murat uralkodásának idején gyártották-e a pastasciuttát, avagy a kikötőváros csak egy szardíniai találmányt honosított meg elsőül a szárazföldön, még a nagy olasz enciklopédia sem tudja megmondani. Tény, hogy Szardínia szigetén már olyképpen is készítettek szitát a finomliszthez, hogy a selyemszövet minden második szálát kihúzták. Ott élnek ma is azoknak az etruszkoknak az utolsó egyenes ági leszármazottai, akik a maguk részéről tiszta hettiták voltak: őseik még Kis-Ázsiában élhettek a Kr. e. II. évezredben. Amiért is nagyon elképzelhető, hogy a pastasciutta és a sugo boldog egyesülése két évezredes hagyomány találkozását jelenti.

A pastasciutta gyors diadalmenete a Garibaldi által egyesített félszigeten talán ősi gyökereivel magyarázható. Maga Róma oly makacsul kitartott amellett, hogy a gabona a hatalom és a kultúra alapja, hogy itt a burgonyát és a kukoricát mindig gyanakvás fogadta. A krumpli legföljebb a bárányt kíséri a sütőbe, a kukorica meg télidőn olcsó ürügy, hogy hosszan lehessen a tűzhely mellett álldogálni, a polentát kavargatva. Annál lelkesebben üdvözölt az Örök Város mindent, ami új árnyalatokkal gazdagította a mártásokat. A paradicsom hamar polgárjogot nyert, és csakhamar elképzelhetetlenné vált, hogy voltak idők, amikor még nem ékeskedett piros szín a tányéron.

Róma tehát a három lehetőségből - rizs, kukorica, pastasciutta (száraztészta) - az utóbbit választotta. Ennek legfőbb oka talán az, hogy elkészítése kevés munkát igényel. Róma talaja valahogy nem kedvez a mindennapi szorgos munkának... A rómaiak már az első ezer évben is inkább hódítottak, mint szántottak. És a bajok akkor kezdődtek, amikor nem volt többé mit meghódítani. Az impérium elbukott, de jött a kereszténység, s a péterfillér akár csurrant, akár csöppent, egyre csak Rómába vezetett az útja, még akkor is, ha a város legföljebb ereklyéket adott értük cserébe. A biztos, nem túlságosan megerőltető élet egy pillanatig veszélyben látszott, amikor a vörösingesek bevonultak. Ám ez igen kurta pillanat volt. Mi több, ők hozták el a minisztériumokat is Rómába. E nagy, rákszerű, burjánzó intézményeket, ahol ritkán szakad meg bárki is a munkában. A feketeingesek valami hasonlót cselekedtek: ők a pártapparátust telepítették ide, ami a jó konyha nyugalmat kedvelő barátai számára biztos állást, jeles jövedelmet kínált. Ma egymillió - vagy még több - római él abból, hogy az országot irányítani kell. Meg abból, hogy Péter utódai a juhokat legeltetik, s a bárányokat oltalmazzák. Nem élnek rosszul. A fáradság nélkül készíthető pastasciutta itt eszményi befogadókra talált.

Alapszabályok

Persze semmi sem annyira egyszerű, hogy ne lehetne elrontani. Érdemes tehát rögzíteni néhány alapszabályt. Bármennyire hihetetlennek lássék is, igenis lehet a mégoly hosszúnak tetsző spagettiszálakat is egyetlen villával a szánkba juttatni, anélkül, hogy a szomszéd ruhája, abrosza kényszerű kóstolót kapjon a sugóból. Négyéves kis rómaiak játszva megbirkóznak ezzel a feladattal. A pastasciutta-evés nehézségei nem hasonlítanak a zongorázáséihoz; ennek ellenére persze első kísérleteink során türelemmel kell eljárnunk. Ám dühöngve kést kérni, a spagettit apróra vagdosni, aztán kanállal magunkba lapátolni, nos ez az, ami nyilvános helyen végképp tilos, ha nem akarjuk, hogy barbárnak tartsanak bennünket. Ugyanígy tilos a konyhaművészet könyörtelen szabályai szerint a spagettiszálakat darabokra törni, amikor a vízbe dobjuk. Legalább ennyire tilos a forró, frissen leszűrt spagettit hideg vízzel nyakon önteni.
Ha valaki efféle bűnökre vetemedik, úgy néznek rá Olaszországban, mint Angliában arra, aki azzal dicsekszik, hogy puskával vadászott rókára. Aki késsel ér a halhoz, még számíthat bocsánatra, de ha a pastasciuttát vagdosod, tördeled, vagy hideg vízben zuhanyoztatod, kárhozott lész örökre.
Súlyos hibát követ el az is, aki a fövő pastáról túl hamar vagy túl későn önti le a vizet. S jaj annak is, aki ezt a problémát stopperórával a kezében próbálja megoldani. Olyan elszörnyedve néznének rá, mint akinek a kétszerkettőhöz kalkulátorra lenne szüksége. Ráadásul a stopper könnyen becsaphatna. A víz ugyanis a tengerszinten 100 Celsius-fokon forr, a magasabban fekvő pontokon viszont alacsonyabb hőfokon. Így aztán már a szentatyák nyári villájában, Castelgandolfóban is valamivel tovább kell főzni a pápai asztal spagettijét, mint lent a Vatikánban. Különösen óvatosnak kellett lenni XXIII. János idején, aki szakértője volt a témának.
Amikor tehát a tészta a jócskán forrongó vízbe kerül, igen nagy figyelem és feszültség időszaka következik. Pastasciuttát főzni, és közben a sugóra ügyelni, rádiót hallgatni, s az utca légterén át megtárgyalni a szomszédasszonnyal a családi ügyeket: mindez együtt persze lehetetlen. Mert például a megpuhulás állapotát meg kell tudni állapítani, méghozzá tévedhetetlenül. Ha közeledik a kritikus pillanat, ki kell halászni egy szálat, megkóstolni, de a „még nem” és a „már” felől olyan finom érzékkel kell dönteni, mint a hegedűművésznek, amikor hangoláskor belehallgat a hangszerébe.
A nápolyiak által készített pasta valamivel olcsóbb, de könnyen szétfő. Az északiak több időt kívánnak, tiene la cottura (bírja a főzést) és kemények maradnak (al dente, hogy érezzük a fogunk alatt), még ha egy perccel túlléptük is a kritikus pillanatot. Tény, hogy egyetlen római háziasszony sem merészelné a spagettit a forrásban lévő vízbe dobni, ha a vendég még nem érkezett meg. Mert ha tíz percet késik, akkor szétfő, vagy hideg, ragacsos pasta várja, aminél nagyobb sértés nemigen létezik. Csak ha már az egész család ott ül a ház vendégével, akkor hangzik el a bűvös szó: butto giú la pasta - bedobom a pastát főni.

Lehetetlen megadni tehát a főzés pontos időtartamát, és azt se nagyon lehet megmondani előre, mennyi pastasciuttát számítsunk egy személyre. A jelenlegi világrekordot egy pókhasú óriás tartja 2 kiló 70 dekával, egy vendéglői adag 15 deka körüli. Az ideális mennyiség a kettő között lehet. De pontosan hol? S ha utána hal, hús, édesség, sajt, gyümölcs, kávé is kerül az asztalra, ki tudja, hol a határ?

A mártások változatossága

A változatosság örömet ad, s ez a latin bölcsesség igen elevenen élt az itáliai konyhában. Tanúsítja maga Marcus Gavius Apicius, jóllehet aligha jegyezte fel azoknak az időknek minden ízes római mártását. Ki tudja, milyen érték ment veszendőbe, amikor forrásművei az alexandriai könyvtárban odaégtek! Mi mindent tanulhatnánk, ha ásatások előkerítenék Arkhesztratosz Deipnológiá-jának (Étektan) egy példányát. Vétek, hogy nem maradt ránk e kiváló férfiú műve, aki az egész ókori világot beutazta, csak „hogy a gyomrot s ami alatta van megörvendeztesse"!

Az északi ember, aki mindegyre heringet és héjában főtt krumplit eszik, vagy a brazíliai, aki egész évben rizst és fekete babot fogyaszt, azzal a gondolattal vigasztalja magát, hogy az olaszoknak meg minden napra pastasciutta jut. De micsoda különbség! Háromszázhatvanöt különféle sugó biztosítja, hogy nap mint nap valóban más-más étel kerüljön asztalra.
Eljövendő korok régészei, tudósok, kik korunkat majd könyvekből próbálnák egykor rekonstruálni, aligha lennének képesek helyes fogalmat alkotni erről a sokféleségről. Polcomon vaskos szakácskönyv díszeleg, benne különböző népek ételei. Tartalmaz legalább ötven húsmártást, de csak tíz sugót. Közülük is néhány legfeljebb helyi jelentőségű. A mulasztás oka érthető: az olasz háziasszony nem könyvből tanulja a sugokészítés titkait, hanem az édesmamától. Legfeljebb még a szomszédasszonytól, a barátnőjétől, végül és legalaposabban az anyósától. S ha már az alapelveket ismeri, elkezd improvizálni. Beethoven kortársai állították, hogy a nagy zeneköltő rögtönzései messze felülmúlták lejegyzett műveit. Kész tragédia az emberiségnek, hogy annyi becses, pillanat sugallta dallam, és annyi ötletes, sehonnét nem tanulható sugo vész el nyomtalanul. Talán ha minden háziasszony mellett ott állna egy Apicius és lejegyezné rögtönzéseit...

Az itáliai mártáskészítés első alapelve: a sugo várhat a pastára, fordítva soha. Amikor a megfőtt spagettiről leöntjük a vizet, a mártásnak már készen kell állnia. A második: a hozzávalók egészen pontos mennyisége sosem határozható meg előre. Hogy több vagy kevesebb vaj, sonka, sajt kerül-e a tányérra, elsősorban attól függ, mi található éppen a háziasszony kamrájában. „A különbség köztem és a király közt”, szokták volt mondani Nápolyban, amíg még volt királyuk, „hogy a király annyi pastasciuttát eszik, amennyit akar, én meg annyit, amennyim van.” Ugyanez a törvény áll a pastát megnemesítő sugóra is. Háborús időkben éppen az volt a művészet, hogy kétes becsű zsírok gyógyszertári adagocskáiból és a közkertekben gyűjtött babér- s káposztalevelekből is jó sugo kerekedjék ki. (A köztereken ugyanis virág helyett káposztát ültettek, s a káposztafejek között kis táblák virítottak: győzni fogunk.) Békés és háború előtti időkben merőben más nehézség teszi próbára az embert: az uncta popina, a zsírosfazék csábításának kell ellenállni.

Alább álljon itt azoknak a termékféleségeknek a sora, amelyekből sugók készíthetők:
Zsiradékok: olívaolaj, disznózsír (kimenőben a divatból), sonkaszalonna, füstölt szalonna, vaj.
Húsok: bármiféle hús kis mennyiségben, szárnyasok, pecsenyelé, ragu, nyers vagy főtt sonka, kolbászfélék, mortadella.
Halak: tonhal, ajóka, kagylók.
Fűszerek: petrezselyem, majoránna, rozmaring, bazsalikom, zeller, zsálya, reszelt sárgarépa, hagyma, fokhagyma, póréhagyma, újhagyma.
Zöldségfélék: erős paprika, zöldborsó, friss, hámozott, kimagvazott paradicsom, paradicsomkonzerv.
Rendkívüli sugókhoz ezenkívül: bor, tojás, gomba (csiperke-, vargánya-, szarvasgomba), citrom, tejföl.

Egy matematikus tudná csak bebizonyítani, hogy a felsorolt kellékekből a háziasszony annyiféle sugót készíthet, hogy a mézeshetektől az ezüstlakodalomig egyiknek sem kell ismétlődnie.
Mielőtt azonban feltennénk a magunk sugóját, tegyünk fel előbb egy kérdést: a pasta és a sugo egyesülése a tálban történjék-e, vagy csak legvégül, a tányérunkon?
Ahol sok a gyerek, a háziasszony - nyilván az abroszt kímélendő - az első változat mellett dönt, nem vitás. Ha azonban egy kedves vendég tiszteletére valami különös sugót komponáltunk, akkor ezt agyag- vagy porcelántálban tegyük az asztalra, és bízzuk a vendégre az étel készítésének utolsó fázisát. Ugyanígy rábízhatjuk a frissen reszelt sajt adagolását is.
A gondviselés kétféle sajtot szemelt ki, hogy a pastával együtt az asztalon megjelenjék: az egyik a pecorino, a másik a parmigiano (a parmezán). A pecorino érett, kemény juhsajt, amely másfél-két kilogrammos formában készül Abruzzóban. Íze jellegzetesen erős, fűszeres, és a római konyhában a XX. század fordulójáig nem is igen akadt vetélytársa. Ma általában parmezánnal keverik. Az idegenek, s a rómaiak közül is sokan az enyhébb, tehéntejből készült parmezánt kedvelik jobban. Jókora, súlyos formákban állítják elő, két évig érlelik, hogy kiérdemelje a vecchio (öreg) nemesi jelzőt. Még hosszabb érlelés után pedig a stravecchio (vénséges) főnemesi címet kapja. Ha azt akarjuk, hogy sajátos tulajdonságai érvényesüljenek, közvetlenül a fogyasztás előtt szabad csak lereszelni.
Még egy szót ehhez a fejtegetéshez: a sajt nem való minden sugóra. A tengeri ízesítésű, tehát például tőkehalas vagy kagylós pastát mindig sajt nélkül szolgálják fel. S még valami: ha bele akarunk rejteni egy kis sajtot a sugóba, hát tegyük. Nem árthat. De ne feledjük, a sajt nagyobb része a sugóra való, a mű megkoronázásául!

Hozzászólás beküldése: Bejelentkezés vagy regisztráció
Makarónievők - avagy a tészta kultusza
Értékeld elsőként!
1 2 3 4 5
Kinyomtatom
Elküldöm levélben
Neved:
E-mail címed:
Címzett e-mail címe:
Töltsd ki a mezőket!
szótár

Kapcsolódó könyvek

Olasz ízek Olasz ízek
Szerkesztő: Piros Christa
Kiadó: Vince Kiadó (2000)

Az olasz konyhát nem csak a mediterrán partok mentén kedvelik - sok olasz fogás méltán került be a nemzetközi...

Bologna- Ízek városa Bologna- Ízek városa
Szerző: Molinari Pradelli, Alessando
Kiadó: Holnap Kiadó (2016)

A XIII. század elején francia egyetemi körökben alakult ki először a “zsíros” és a “tudós” Bologna...

Mindennapi kincsünk, a kenyér Mindennapi kincsünk, a kenyér
Kiadó: Alexandra Kiadó (2013)

Bevásárlólistánk állandó szereplője, naponta fogyasztjuk sósan vagy édesen, hidegen vagy melegen,...

Főtt tészták Főtt tészták
Szerkesztő: Lenkei Júlia
Kiadó: Vince Kiadó (1999)

Az olasz tészták nem véletlenül oly népszerű világába kalauzol el a könyv. A makaróni vagy a spagetti...

Olasz konyha Olasz konyha
Szerkesztő: Orlowska, Marta
Kiadó: O-Press (2010)

Asztalainkról nem hiányoznak az olasz ízek, de általában a közismert pizzát, spaghettit vagy tiramisut...

Tészták Tészták
Szerző: Bardi, Carla
Kiadó: Ventus Libro Kiadó (2011)

Az olasz konyha repertoárjából több mint 140 klasszikus és modern tésztaételt mutatunk be. Az itt...

Modern mediterrán konyha Modern mediterrán konyha
Szerző: Balashova, Elena
Kiadó: Kossuth Kiadó (2011)

Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban, Görögországban, Észak-Afrikában, Törökországban, a...

Napsütötte szakácskönyv Napsütötte szakácskönyv
Szerzők: Mayes, Frances, Mayes, Ed
Kiadó: Tericum Kiadó (2012)

Frances Mayes férjével, Eddel ebben a könyvben több mint 150 receptet osztanak meg az olvasóval, mindazokat,...

Az olasz konyha alapjai Az olasz konyha alapjai
Szerzők: Schinharl, Cornelia, Dickhaut, Sebastian
Kiadó: Magyar Könyvklub (2003)

Az olasz konyha megszállottja? A főzés alapkönyvének & A sütés alapkönyvének rajongója, amelyek az...

Firenze - ízek városa Firenze - ízek városa
Kiadó: Holnap Kiadó (2007)

Az olasz város és az olaszok kultúrtörténetébe nyerhetünk bepillantást, mindezt a sajátos és híres olasz...

1 tészta - 50 pizza 1 tészta - 50 pizza
Szerző: Kempe, Christina
Kiadó: Holló és Társa Kiadó (0)

Több mint száz évvel ezelőtt indult világhódító útjára a pizza. Ebből a közkedvelt és laktató ételből...

Tészta Tészta
Szerző: Bridge, Tom
Kiadó: Vince Kiadó (2005)

Ez az ötletekben gazdag szakácskönyv 120, nagyobbrészt olasz eredetű tésztareceptet tartalmaz. Mindegyiket...

Csizma az asztalon Csizma az asztalon
Szerzők: Illés Andrea, Repka Noémi
Kiadó: Scolar Kiadó (2012)

Csizma az asztalon. Furcsa látvány, metaforában megfogalmazva, mégis éppen ez szakácskönyvünk célja: az...

Megkóstoltam Itáliát Megkóstoltam Itáliát
Szerző: Seres Attila
Kiadó: Palatinus Kiadó (2003)

A könyv egyfajta gasztronómiai utazás időben és térben. Az élvezetes stílusban megírt útibeszámoló persze...

Tészták Tészták
Szerző: Dr. Oetker
Kiadó: Grafo Kiadó (2007)

Mindenki szereti a tésztát? Nem tudjuk. Egy azonban biztos: azoknak, akik szeretik, ezek a receptek örömet...

Olasz konyha Olasz konyha
Kiadó: Pannon Literatúra Kiadó (2010)

Az olasz konyha alighanem a világ legváltozatosabb konyháinak egyike. Ínycsiklandó recepteket tartalmaz ez a...

Olasz kaják Olasz kaják
Szerző: Oliver, Jamie
Kiadó: Park Kiadó (2006)

Az ifjú angol mesterszakács sose tagadta, hogy imádja az olasz ételeket. Keresztül-kasul bejárta hát...

Klasszikus olasz konyha Klasszikus olasz konyha
Szerző: Bardi, Carla
Kiadó: Kossuth Kiadó (2009)

Könyvünkben több mint 170 pompás receptet gyűjtött össze a neves szakácskönyvíró, Carla Bardi. Az olasz...

Olasz konyha Olasz konyha
Kiadó: Vince Kiadó (2011)

Az olasz konyháért szinte mindenki rajong. Alighanem azért, mert a tésztákkal vagy rizottókkal, hús- és...

Olasz konyha Olasz konyha
Szerkesztő: Dús Ágnes
Kiadó: Vince Kiadó (2007)

Az itáliai konyha nem nevezhető egységes egésznek, hiszen a hatalmas, csizma alakú ország számtalan...

Kapcsolódó receptek

Kapcsolódó cikkek