Már az etruszkok is tésztát ettek
Sok száz évvel ezelőtt, még a Krisztus születése előtti időkben, az itáliai félszigeten élő lakosok már tésztát ettek. Valóban, a tészta volt az alapélelmiszerük. Erre utal néhány, az időszámítás előtti negyedik századból származó, Róma északi részén, Cerveteriben talált etruszk sír domborműve. Más konyhai főzőedényekkel együtt itt ábrázolnak számos egyéb munkaeszközt, amelyeket valószínűleg a tésztakészítésnél használtak. Többek között itt látható a rotelle dentata, vagyis egy kis kerék, amellyel a tésztát vágták fel, és amely nagyon hasonlít a manapság használt derelyevágóhoz. De vannak más bizonyítékok is: például két híres római író, Horatius és Cicero is rajongott a laganiért (lisztből és vízből gyúrt, vékony csíkokra vágott tészta), amely egyértelműen a mai lasagne előfutára volt. A legcsodálatosabb és legtáplálóbb olasz ételek változatlanul túlélték az évszázadokat. Ezek közül az egyik a tészta. Horatius póréhagymával és csicseriborsóval ette, ami a mai lasagne e cetinek (lasagne csicseriborsóval) felel meg, és ami még mindig nagyon népszerű a déli vidékeken, Basilicata környékén.
Az első szakácskönyv
Számos tésztareceptet találunk az első szakácskönyvek egyikében, amelyet a római konyhaművész, Apicius állított össze i. e. 25-ben. Az egyikben például részletesen ábrázolják, hogyan készítsünk lasagnét egy egyszerű levesbe, máshol a timballo leírását találhatjuk, egyfajta édesen pikáns süteményét. A későbbi, középkori szövegekben is számtalan utalást találunk a makarónira. Boccaccio Calandrino című elbeszélésében - egy rendívül egyszerű étel, a sajtos makaróni kapcsán, mely napjainkban is egyetemes népszerűségnek örvend - szenvedélyesen dicsőíti a konyhai örömöket. Az első, 15. századból származó reneszánsz receptgyűjteményben a szerkesztő, Maestro Martino da Corno lépésről lépésre bemutatja, hogyan készítsünk vermicellit (metélt tésztát), és hogyan szárítsuk meg a napon. Mintegy száz évvel később Bartolomeo Scappi híres Operájában egy másik tésztarecept szerepel, a tagliatelle, amely joggal maradt fenn a mai napig változatlanul. Ezek és a következő két évszázadból származó más dokumentumok alapján arra következtethetünk, hogy a tészta a gazdagok és kiváltságosok étele lett. Minden esetben az uralkodóház vagy a nemesség szakácsa állította össze a receptgyűjteményeket.
Asztalaikon a tésztát pasticci formájában találhatjuk: hatalmas tál makaróni, húsok, halak, zöldségek, fűszerek és édességek, amelyeket
gyakran tésztába csomagolva sütöttek ki. Scappi ezekből a nehéz tésztatálakból több mint egy tucatot beletett a reneszánsz lakoma menüjébe, amelyben más hozzávalók is szerepet kaptak, például kecskehús, kalács, nyúl, fürj,borjú- nyelv, pisztráng és teknősbéka.
A tészta népszerűsége a 18. század vége felé nőtt meg Campania déli részein. Nemcsak a talaj volt ideális a durumbúza termesztésére, amelyből a tésztát készítették, hanem az éghajlat is megfelelő volt a szárításához, mivel Nápoly környékén sehol nem találunk olyan kis zugot, ahol ne fújna a tenger felől a szél.
Az első tésztagyárak
Az első tésztagyár az ország déli részén épült a 19. században. Kemény durumbúzát őröltek finomlisztté óriási kézimalmokban. Hatalmas teknőkben, mezítláb dagasztották a férfiak és a gyerekek a tésztát a mandolin ütemes dallamára. Végül egészen kezdetleges gépekkel csíkokra vágták, és hosszú állványokon szárították meg. Napjainkban Olaszország szinte minden részén vannak tésztagyárak, ahonnan az egész világba exportálnak kész tésztát. Ezek után az sem meglepő, hogy a nemzetközi tésztaüzletben a nagy olasz cégek a piacvezetők, és emellett kisebb melléküzemeket tartanak fenn az egész világon.
