Lucullusi csemege: a cseresznye

Hogy a magjával mit kezdjünk, az csak a felnőtt ínyencek kérdése. A gyerekek számára nem probléma. Ők tudják, hogy a cseresznyemagot szét kell köpködni vagy pöckölni, méghozzá minél messzebbre, annál jobb. Azt ne higgye senki, hogy az ő nemzedéke találta föl ezt a mókát. Zsenge koromban, emlékszem, egyszer épp a távköpést gyakoroltuk a testvéreimmel, amikor anyánk váratlanul megjelent. Akkoriban még rendjén ment a világ, úgyhogy szépen megszeppentünk, mi lesz most. Anyánk azonban csak annyit mondott: „Mi van, messzebbre nem bírtok?" Ellátta magát munícióval, és megdöntötte az összes rekordunkat. Ezeket a szép emlékeket mindnyájan egy híres férfiúnak köszönhetjük, akinek legtöbben csak a nevét ismerik: Lucullusnak. Brecht operát is írt róla.

Hogyan történt, hogy éppen őneki köszönhetjük a cseresznyét?
Lucullus katona volt, hogy úgy mondjuk, torzstiszt és parancsba kapta egy kisebb hadjárat vezetését. Olyasforma dolog volt ez, mint az Egyesült Államok részvétele a Öböl-háborúban. Majdhogynem ugyanott zajlott az akkori csetepaté is: a mai Törökország északi részén.
Mikor is volt ez az egész? Valamikor az ókorban persze, de pontosabban mikor? A nagy Caesar már iskolás fiú volt ebben az időben, Nagy Sándor már kétszáz éve halott. A nagy piramisok már akkor is ősréginek számítottak... a Krisztus előtti első évszázad első felében járunk. Egészen precízen Kr. e. 117-57 között.
Lucullus győzedelmeskedett és diadalmenetben vonulhatott be Rómába. Persze, minket nem ez érdekel, és ha csak ennyit tett volna a dicső férfiú, régen feledésbe merült volna a neve. A cseresznye a fontos. Lucullus Kis-Ázsiában ismerte meg e gyümölcsöt, Kerasos városában. Erről a városról nevezi máig is a cseresznyét a világ majd minden nyelve. Lucullus Rómába hozta a növényt, ahol akkora népszerűségre tett szert, hagy hamarosan a birodalom minden szegletében termeszteni kezdték. Százhúsz évvel később már Britanniában is megtermett, s azóta pedig egész Európa köpködi a magját. Nem a cseresznye volt az egyetlen, amit Lucullusnak köszönhetünk. Az őszibarackot is ő hozta be (latin neve, a persica perzsa eredetére utal).
Az a makacs gyanúm varn, hogy Lucullus nem gyakorolhatta vajmi nagy lelkesedéssel hadvezéri mesterségét. Valószínű, hogy sokkal szívesebben olvasgatott szakácskönyveket (már a Krisztus előtti ötödik században írtak ilyeneket). Életének utolsó éveiben rendezte közmondásos lakomáit Rómában, s ekkor nyitotta meg könyvtárát is a filozófusok számára. Azt nem tudjuk, hogy őket is meghívta-e a lakomákra, halálát azonban sokan gyászolták. Csatlakozunk a gyászolókhoz. Béke poraidra, Lucullus, aki a cseresznyét ajándékoztad nekünk.

Már csak két kérdésünk maradt.
Először is: vajon hozott-e valami finomat Schwarzkopf tábornok is az Öböl-háborúból?
Válasz: aligha.
Következtetés: a mai hadvezérek talán már alkalmatlanok az ilyesmire.
Másodszor: vajon köpködött-e már Lucullus is cseresznyemagot?
Válasz: az tuti!
Folyomány: ő milyen messzire bírt köpni?
Ezt sajnos már sosem fogjuk megtudni.